Szubjektív. 3 tapasztalat a Múzeumi Kilépő sorozatról

A múzeumi kilépő egy érzelmekkel átitatott sorozat. Ez nemcsak az interjúkra, hanem a létrejöttére is jellemző.

Az anonim interjúsorozat ötlete még valamikor nyáron fogalmazódott meg Árpiban: Több ismerős keresett meg azzal, hogy felmondott a múzeumban, vagy a felmondását tervezi, és olyan munkát keres, ahol jól jön a múzeumi tapasztalat, de hangsúlyosan nem múzeumba szeretne menni.

Ez szíven ütött. Úgy láttam, hogy ezek a fiatal szakemberek nagyon szeretik, amit csinálnak, de a szervezeti keretekben nem találják a helyüket. Van véleményük, de nem tudják, vagy nincs bátorságuk hallatni a hangjukat és fontos munkát végeznek, de visszajelzést keveset kapnak és visszajelzést adni is kevés lehetőségünk van.

Arra gondoltam, hogy az Open History blogján teret lehetne adni fiatal szakembereknek, akik anonim módon beszélnének arról, hogy mi motiválja őket, mi nehéz nekik, milyen ötleteik vannak.

A téma miatt fontosnak gondoltam, hogy olyan szakemberrel is beszéljek, aki szervezeti kérdésekben képzett. Így kezdtünk el beszélgetni Csordás Izabellával. Őt is megérintette a téma: a saját története, de ismerős muzeológusok, vagy ügyfelei története is felsejlett benne, egyértelmű volt, hogy együtt fogjuk csinálni a sorozatot. Mindketten kerestük a szerepünket, és végül több újragondolás után született meg a Múzeumi Kilépő sorozat: a múzeumot elhagyó szakemberek válaszolnak a kérdéseinkre, amit az Open History blogján közzé teszünk, a MúzeumOD blogján pedig Izabella kontextusba helyezi, reflektál rá.

Mostanra közel 70 válasz érkezett. Az év végéhez közeledve úgy döntöttünk Izabellával, hogy egyrészt megpihenünk, és az ünnepek idejére felfüggesztjük a publikálást. Felmerült a gondolat, hogy összegezzük a saját élményeinket is, mit ad nekünk ez a sorozat és milyen benne lenni ebben a folyamatban.

Három tanulságot fogunk kiemelni.

Szeretnénk aláhúzni, hogy egy percig se gondoljuk, hogy minden múzeumra vonatkoznának az egyes válaszok. Sőt, nagyon sok jó példát látunk országszerte, különböző szinteken. A válaszok relatív sokaságából és összecsengéséből viszont olyan problémakörök rajzolódnak ki, amire mindenképpen érdemes odafigyelni.

Ennek a sorozatnak egyáltalán nem célja, hogy régi sebeket tépjen föl, vagy személyeskedő viszályokat robbantson ki. A válaszokat lehet, hogy egy volt kollégád adta. Vagy akár ő is adhatta volna. De ezek a válaszok nem arra szolgálnak, hogy megkérdezd, hogy ki volt az, a válasz okait és a felelősöket keresd, hanem arra, hogy az általunk felvetett problémákat és kérdéseket átgondold. Bízunk abban, hogy az olvasók többsége ezt megérti.

1. Sok múzeum bénítóan hierarchikus – nem rendszerében, hanem szemléletében.

ÁRPI: Amikor elkezdtük ezt a sorozatot, nem gondoltam volna, hogy a múzeumvezetés, „a főnök” ilyen gyakran és jelentőségteljesen fog megjelenni a válaszokban. Azt eddig is láttam, hogy a múzeumok elsősorban a fenntartó és a szakma felé folytatnak sikerkommunikációt, de a válaszokból nagyon erősen olyan kép bontakozik ki, ahol a vezetőség és a beosztottak között minimális a kommunikáció és az egymás megértésére való törekvés.

Nem, nem a hierarchiával van a baj önmagában. De egy szervezet akkor működik hatékonyan és a benne lévők megelégedésére, ha a vezető figyel a csapatának ez igényeire és felismeri őket. Ebben szerintem rengeteget lehetne fejlődni, és sok embert lehetne megtartani több figyelemmel. Tudom, hogy nehéz delegálni a feladatot, nem beleszólni, ha nem úgy valósul meg, ahogy a vezető elképzelte, és mindenkire figyelni, megköszönni a munkáját néha és szabadságot hagyni neki – akár a szabadnapokról, túlórákról vagy döntési szabadságról van szó. De ez hosszú távon elengedhetetlen. A múzeumban dolgozók céljai egy irányba mutatnak a múzeum céljaival – ők összesen a csapat, akik közösen viszik a hátukon a múzeumot.

IZABELLA: Egyetértek veled Árpi. A probléma gyökere számomra nem a bénító hierarchia, hanem a vezetői szerep kimunkálatlansága. A vezetés szolgálat, és azok, akik ma múzeumban vezető szerepbe kerülnek, ritkán rendelkeznek olyan vezetői készségekkel, amelyek mindahhoz szükségesek, amiről itt írsz: a delegálás, a másikra való figyelem, az elismerés, és még sorolhatnánk. Rendszerszinten ha nézem, egy olyan szervezeti kultúráról van szó a legtöbb intézmény esetében, ahol hagyományok szerint a legidősebb, a saját területén legtapasztaltabb kollega, vagy újabban a leghangosabb, legbátrabb munkatárs kerül vezetői pozícióba, de nem tudok egy olyan intézményről sem, ahol tudatos vezetői kiválasztás, utánpótlásnevelés, vagy vezetőfejlesztés zajlana. Jól vezetni ez arányaiban egyre kevésbé szól a szervezeti, jogi és egyéb tényszerű ismeret megszerzéséről, sokkal inkább az a kihívás, hogy a sokféle háttérrel érkező munkatársakból hogy lehet csapatszinten a legtöbbet kihozni. És ezek az arányok egyre jobban ebbe az irányba tolódnak az új generációk belépésével. Szerintem az a kérdés, hogy a múzeumi szféra felismeri-e ezt a kihívást és hajlandó-e tenni azért, hogy legyen rá saját válasza.

2. Megszoktuk a láthatatlanságot, de ez nem normális!

ÁRPI: Első ránézésre nem teljesítettek jól a közösségi médiában a Múzeumi Kilépő posztjai. Minimális lájk, gyakorlatilag nulla komment. Kattintások viszont voltak – és a blogbejegyzések nézettsége is viszonylag magas (az interjúk 63-378 megtekintés között szóródnak jelenleg, több, mint a fele 100 kattintás felett jár), az Open History-s blog többi bejegyzéséhez képest talán valamivel többen olvassák ezeket a bejegyzéseket. És kapok, kapunk pozitív visszajelzéseket is, de csak a legritkább esetben nyilvánosan. (Itt is köszönet a megosztásokért, visszajelzésekért! Számítanak.)

Az előző ponttal összefüggésben úgy látom, hogy a múzeumi szakma nagyon erősen az informális hálózatokra és helyzetekre épül. Most a státuszváltás például – ahogy a kilépő interjúkból is látszik – nagyon sok múzeumot és embert érintett, személycserék voltak, mindenki új szerződést kapott, sokszor új fizetéssel vagy feladatokkal. Egy ilyen horderejű változáshoz nem tartozott érdemi nyilvános szakmai diskurzust. Nem láttam pro és kontra véleményeket, megoldási javaslatokat a nyilvános fórumokon, az idei felemás konferenciaszezon pedig úgy ment le, hogy – én legalábbis – alig találkoztam a státuszváltáshoz kapcsolódó előadásokkal, workshopokkal, szekciókkal. Néha még említéssel sem.

Az gondolom, hogy nagyon sokan érzik most nehéz helyzetben magukat, és sokan valószínűleg az gondolják, hogy ezzel egyedül vannak. Azt remélem, hogy a sorozat egyik számomra legfontosabb üzenete érződik az interjúkból: nem vagy egyedül. Mások is hasonló problémákkal küzdenek, akár vezetőként, alkalmazottként, vagy a múzeumot ott hagyó volt dolgozóként. Bátran beszélj ezekről a témákról, mert a legrosszabb, amit csinálsz, az az, hogy hallgatsz!

Úgy érzed, hogy rizikós felemelni a szavad? Nyilván nem véletlen, hogy ez a sorozatot nem egy múzeum vagy múzeumi egyesület indította útjára, és biztos vagyok benne, hogy jóval kevesebb válasz érkezett volna, ha nevet is kérünk az interjúhoz.

Ha látsz reményt arra, hogy a munkatársaid értik a dilemmáidat, problémáidat és tudnak vele érdemben foglalkozni, akkor beszéljetek arról őszintén, hogy milyen együtt dolgozni! Ebből lehet tanulni.

Ha úgy érzed, hogy a munkahelyi problémáidról beszélve csak konfliktus generálsz és veszélybe sodrod magad, akkor biztos, hogy jó helyen vagy?

Tudsz segítséget is kérni szakembertől, akár egyénileg, akár szervezetben gondolkozol!

IZABELLA: Több ponton szeretnék a szavaidhoz csatlakozni. Bennem is nagyon erősen kirajzolódott az a kép, hogy azok, akik itt megfogalmazták a véleményüket, tulajdonképpen sok mindenben egyetértenek: nincsenek egyedül. Ha beszélünk a nehézségekről, sok esetben megérkezhet az élmény: nem vagyok egyedül, mert mások is feltárják, hogy mivel találkoztak. Ezt a sorozat mindenképpen hozza. És ennek nagyon örülök én is. Tovább is megyek: azzal lennék igazán elégedett, hogyha ez nem pusztán az anonimitásban lehetne egy érvényes és gyakori élmény, hanem a valóságban is. Tudom, ez még vágy, de ki ne szeretne olyan munkahelyen dolgozni, ahol számít a véleménye?

És pontosan ez a másik fő élményem a sorozatunk kapcsán: azt hiszem, van ebben a sok anonim, egyes emberektől származó válaszban valami nagyon személyes és emberi: számít a véleményed. Talán sosem mondhatták el, talán keveseknek merték elmondani, sejtem a rövid válaszok mögött, talán sokakkal átbeszélték, és sokat kuttattak saját helyzetük megértése mögött, sejtem a hosszabb, részletes válaszok mögött. Mégis vállalták: bátran, sebezhetően azt a fájdalmat, keserűséget, csalódottságot, kiábrándultságot, sóvárgást, amit megélnek. És ez számít. Akármennyire okos és bölcs is egy tudományos közeg, az emberi oldalát nem veszítheti el, ha működőképes akar maradni. És bízom benne, hogy ezt menthetjük át a holnapra. Bízom abban, hogy inspirálunk szervezeteket, hogy vegyék át a mintát, kérdezzék meg a munkatársaikat, és hallgassák a válaszukat értő fülekkel. Végül is nem azért vagyunk itt, hogy megmutassuk a tökéletességünket, hanem hogy tanuljunk egymástól. Erről már sokszor írtam, és most ebben a sorozatban is velem van a gondolat: a múzeumok igenis váljanak hiteles hellyé nemcsak a tudomány, hanem a közösségépítés terén is, ha már ilyen fontossá vált számukra ez az irány az elmúlt években.

Harmadrészt pedig az jut eszembe a láthatatlanság kapcsán, hogy itt a problémák láthatatlansága jelenik meg: sokszor azért, mert az intézmények, a munkatársi közösségek sem látják tisztán őket, de ha őszinte vagyok, felmerül bennem a kérdés: merik-e látni őket, mernek-e közelebb lépni a problémához? Vagy inkább jön a fásult reakció: jobb nem kinyitni a szekrényt, mielőtt még egy csontváz a nyakunkba esne? Ez a sorozat számomra a transzparencia felé mutat, ez benne számomra coachként és szervezetfejlesztőként is érték: akkor fejlesztünk, akkor keresünk megoldást, ha tudjuk, hogy honnan indulunk, mi a probléma és milyen akadályok várnak ránk, egyébként csak vaktában lövöldöznénk és az erőforrásokat pazarolnánk.

3. Vigyázzunk egymásra! Vigyázzunk magunkra!

ÁRPI: Ez most nem, vagy nem csak a vírusról szól. Több figyelemre van szükség egymás irányába és több őszinte párbeszédre. Ha nem vigyázunk egymásra, nem figyelünk és próbáljuk meg empatikusan megérteni a másik szempontjait is, akkor nehezen lesz előrelépés. Szerencsére látok olyan múzeumokat, múzeumi szakmai közösségeket, ahol ez jól működik.

Úgy kezdődik a folyamat, hogy kimondod: „Mi a helyzet veled?” vagy akár: „Szerinted hogyan lehetne jobb ez a múzeum?”

Nem is nehéz. Ráadásul lesz most két heted, hogy gondolkodj és pihenj, aztán nyiss egy új lapot az új évvel.

IZABELLA: Igen, a figyelem, az értő figyelem, a valódi kíváncsiság kulcsfogalmak itt. Szeretném kiemelni, hogy ezt érdemes elsősorban magunkkal szemben gyakorolnunk: megállni, és ránézni arra, hogy hogy vagy egy helyzetben, megvárni a választ, és bátorságot gyűjteni és kommunikálni. Ha tudsz magadnak figyelmet adni, akkor sokkal nagyobb esélyed van arra is, hogy másoknak is valódi figyelmet adhass. Én ezt kívánom az ünnepekre: megállást, megpihenést, befelé figyelést!

Boldog karácsonyt!

Te is kiléptél a múzeumból, vagy ismersz olyat, aki nemrég hagyta ott múzeumi munkahelyét? Válaszolj Te is a kérdésekre 2021. január 11-ig ezen az űrlapon keresztül!

Címkék:

Vélemény, hozzászólás?