Áthallásos 56′

“Szomorúan aktuális.” – erre a szókapcsolatra többet gondoltam az idén októberben megtartott Az osztályom 56-ban programok alatt, mint amennyiszer végül kimondtam. Ez a pengeélen táncolás egyik fajtája: ne vigyünk politikát az osztályba, de értessük meg a történelmen keresztül a jelent egy rendkívül átpolitizált helyzetben.

A helyszín ugyanígy az iskola, az osztály életkora sem változik, de 2022 helyett 1956-ot írunk. Ez az alapgondolata a foglalkozásnak, ami a korszak megismerésével indul. Egy olyan korba csöppenünk, amikor atomhatalmak vetélkedése és proxyháborúi miatt aggódott a világ. Magyarországon pillanatok alatt politikává vált még a meterológia is (Északkeleti betörés), egy korosztály nőtt fel úgy, hogy csak egy párt politikusait látta a TV-ben, róluk olvashatott az újságban. Ebben a korban a “Ruszkik haza!” nem megemlékezés, hanem politikai állásfoglalás.

Arc nélkül, de társaságban

Szerencsére távol vagyunk attól, hogy a Rákosi-diktatúrához hasonló állapotok uralkodjanak az országban. De a fenti példák párhuzamai ismerősök lehetnek a mai újságolvasók számára is. Hol csúszik át az edukáció politizálásba? Hogyan lehet és hogyan nem lehet beszélni politikáról az osztályteremben? Miben más a pedagógus helyzete és az alkalmi foglalkozást tartóé? Hogyan reagáljunk a jelen nagy, politikai eseményeire?

Nem tudom a választ ezekre a kérdésekre, de abban biztos vagyok, hogy érdemes, érdemes lenne beszélni ezekről a kérdésekről. Azt tapasztalom, hogy sokszor kerüljük a témát is, mint ördög a tömjénfüstöt, pedig egyre kevésbé lehet megúszni a közügyekre és az aktuálpolitikára való reakciót.

Úgy gondolom, hogy nem is kell.

Ha leválasztjuk a történelmet a jelenkorról, akkor történeteket és adatokat kapunk, amik tökéletesen haszontalanok. A Historia est magistra vitae nem bullshit. A történelem közös önismeretük, megismerése a jelenhez való kapcsolódás nélkül pont a konklúzió, a kapcsolódás veszik el.

Persze, nem csak politikai következtetéseket lehet levonni. De mi nem politika? És mi nem lesz politika holnap? Ha tabusítjuk a politikai kérdéseket, akkor egyre szűkül a mozgásterünk. Nem ússzuk meg, hogy egyszercsak foglalkozzunk vele.

Szerencsére a politikáról is lehet értelmesen, pártatlanul beszélni. Néhány témában – főleg ha közel áll a szívünkhöz – piszok nehéz távolságot tartani, és higgadtan reagálni. Mégis ezt látom az egyetlen útnak: kilépni a komfortzónából és végtelen türelmet tanúsítani.

Ami valójában a kulcskérdés, az az értelmes, egymás véleményét tiszteletben tartó gondolkodás megléte. Ez viszont nem adódik magától: ha nincs tapasztalata a csoportnak arról, hogy hogyan lehet érvelni és vitatkozni, vagy legalább hogyan lehet a jó és a rossz kozmikus küzdelme helyett harag és részrehajlás nélkül, empátiával beszélni egy eseménysorról, akkor nincs mire építeni.

Úgy gondolom, hogy paradox módon a megoldás másik fele a másik véglet: az érzelmektől távolságot tartó beszédmód mellett az segíthet, ha teljesen átadjuk magunkat az érzelmeknek – valamiféle, a sajátunktól eltérő szerepben. Szerepet vesznek fel az Oxford típusú vita felszólalói, ahol előre meg van adva, hogy az adott álláspont mellett vagy azzal szemben érvelnek. Ezt a módszert alkalmazza a legtöbb játék: kinyit egy világot, amiben sajátos törtvények uralkodnak és saját identitást kap a játékos. Lehet, hogy ez csak a bábu színében jelenik meg, mint egy társasjátéknál, de az is lehet, hogy komplex karakterteket kapnak a részvevők, mint egy szerepjátékban. A szerep eszközéhez nyúl többek közt a drámapedagógia is.

Drámapedagógiai foglalkozás.

A kettő módszer kapcsolható egymáshoz. Az emlegetett foglalkozás első felében például a levezető szempontjából az a kihívás, hogy részrehajlás nélkül építsük fel a Rákosi-korszak mindennapjait. A program felénél aztán karakterkártyákat kapnak a résztvevők, majd a karakter mélyítése, alakítása után szembesülnek a forradalom időszakának dilemmáival. A diákokat arra kérjük, hogy döntsenek, aztán győzzék meg egymást. Békésen tüntessek? Harcoljak? Tartsam magam távol? Esetleg ítéljem el a forradalmat?

Sokszor felüdítő hallani az érvelésüket. És ez a vita már nem csak 1956-ról szól. Ez már politika: az ember és a hatalom viszonyát boncolgatják a diákok, 1956-os köntösben.

Az Én szerepem itt véget ér. Lezárjuk a foglalkozást, visszatérünk 2022-be. Azt remélem, hogy impulzust, élményt kaptak, ami segít közelebb kerülni a korhoz. De azt, hogy hogyan csapódik le ez náluk, miről beszélgetnek a következő szünetben, mi marad meg bennük hetek, hónapok évek után, azt sajnos már nem látom.

Hosszú lezárásra és beszélgetésekre, néha vitákra lenne szükség, de csak 45 percem van. Bedobtam egy követ a tóba, de a hullámok fodrozódását már nem látom, csak a pedagógusok, szülők, akik ott vannak a gyerekekkel.

Így igazából azt se tudom, hogy mit sikerült elérni. Talán csak évek múlva derül ez ki valójában. Könnyed játéknak vették? Az életről való gondolkodásnak? Rendhagyó történelemórának? Ezt nem látom. Sikerült a történelmet a jelen megértésének, valamiféle kollektív önismereti munkának a szolgálatába állítani?

Nem tudom.

Marad lényegében a hit, hogy minden alkalommal, ha értelmes vitát látnak a diákok, különösen, ha részt is vesznek benne, vagy árnyalt, több oldallal empatikus módon ismernek meg egy helyzetet, egy pici lépést teszünk. Egy tyúklépést abba az irányba, hogy mérsékeltebb és békésebb legyen a közéletünk és a történelem ne csak tantárgy legyen, hanem az élet tanítómestere. Hogy ne “áthallásos” legyen 1956, hanem ki lehessen beszélni minden politikai párhuzamot.

Vélemény, hozzászólás?