Virtuális múzeum → virtuális látogató?

Révész-Bálint Angelika

Hogyan tudnak megjelenni a múzeumok az online térben, és hogyan alakítja át a látogatókkal való kapcsolatot az, hogy virtuális módon történik a találkozás? Ez a kissé talán filozofikusnak tűnő, bár korántsem költői kérdés foglalkoztatott az idei Játékmustra tervezésekor.

Arra voltam kíváncsi, hogy ha összehozunk egy beszélgetős workshopot a témában, mennyire tudunk elmozdulni az olyan közhelyektől, mint a „mai fiatalok”, „karanténban muszáj”, „ha máshogy nem lehet, félmegoldás, de élőben jobb”. Érdekelt, hogy mi történik, ha elszakadunk a hagyományos keretektől: vajon az a körülmény, hogy nem a múzeum termeihez igazítva, hanem online platformok mentén kezdünk el gondolkodni a kiállításokról, mennyiben tágítja ki a műfaj kereteit?

A kérdés továbbra is nyitott, túlságosan nagy falat ez ahhoz, hogy másfél óra alatt kitaláljuk A Választ vagy megalkossuk A Módszert.

Mindenesetre érdekes tanulság volt, hogy mennyire nehéz elmozdulni a bevett formáktól – a virtuális kiállítás jelentése első körben jellemzően a digitalizált műtárgyak online egymás mellé rendezését, illetve a múzeumi térben tehető virtuális sétát jelenti – azaz, „beszkenneljük” a hagyományos kiállítást, és ezt közzétesszük a múzeum honlapján. A többi online bemutatási forma mint reklám, hirdetési módszer jön szóba.

Izgalmas lehet továbbgondolni a lehetőségeket, és csavarni egyet a dolgokon:

mi történik akkor, ha a facebook-bejegyzésre nem mint kedvcsinálóra, hanem mint vitrinre tekintünk?

Ha az Insta-story funkciót kiállításként fogjuk fel – hiszen ez is vizuális módszerekkel mesél el egy történetet… Persze, ez kicsit a spanyolviasz feltalálása – műtárgyakat bemutató posztokból szerencsére akad bőven. A kulcs inkább a nézőpont megváltoztatása: hogyan valósulhat meg egy kiállítás, ha azt tudatosan a közösségi médiára is tervezzük, nem pedig csak hírcsatornaként fogjuk fel az oldalakat?

Mindez magával vonja a bemutatás formáinak változását is – hiszen itt tényleg egy új, más fajta teret kell betölteni, mint amikor a vizet egy tálból egy közlekedőedény-rendszerbe öntjük át. Ha a kiállítás részleteit naponta megjelenő bejegyzésekben tesszük közzé, ami végül albummá áll össze, ha Insta-történetet készítünk belőle, podcastekkel, rövid videókkal társítjuk, akkor sokkal kevésbé körülhatárolt, cserébe viszont sokkal inkább komplex végeredmény születhet. A kiállítás itt önmaga reklámja is, amire rögtöni visszajelzést adhat a közönség.

Ez az optimista forgatókönyv. Persze a negatív visszajelzés is azonnal látszik, és a trollokat is le kell szerelni valahogy – mindez pedig HR-kérdés: ki csinálja, mikor, hogyan, mennyiért? És ha már itt tartunk: ezeken a platformokon nincs belépőjegy sem, aminek az ára így kiesik a költségvetésből. Ezt is meg lehet próbálni az online csatornákon más módon visszaszerezni, a módszerek már egy külön eszmefuttatást és külön cikket érdemelnek.

Egy ilyen szerteágazó virtuális bemutatási formának természetesen a befogadása is más – nem biztos, hogy külön időt szán rá a látogató, benne van a pakliban, hogy a buszon zötykölődve nézegeti majd. (Mielőtt ezt degradálónak tartanánk: minden egyes tömegközlekedésben eltöltött percért, amit sikerült élvezetessé tenni, külön pirospont jár az Ingázók Égi Képviselőitől). Sőt, az is lehet, hogy portörlés közben hallgatja valaki a muzeológust (ugyanúgy jár a karmikus jutalom).

Talán mindezek a lehetőségek apokaliptikusnak tűnnek, ha a kiállításlátogatás hagyományos formáival vetjük össze őket, de ez nem verseny. Nem az a cél, hogy az egyik forma kiváltsa a másikat – a koncertezéssel sem hagytak fel a zenekarok a youtube miatt. Sokkal inkább az a hajtóerő, hogy a múzeumok minél szélesebb közönséget tudjanak minél hatékonyabb módon elérni.

Az sem katasztrófa, ha a podcast meghallgatása, vagy az insta-fotók végigpörgetése után az illető mégsem megy el a múzeumba – a kultúraközvetítést, tudásátadást így is sikerülhet megvalósítani.

Sőt, jó esetben minél több számára értékes tartalmat kap az illető a múzeumtól, annál melegebb szívvel gondol majd az intézményre is, és talán tovább gyarapítja azoknak a táborát, akik nem unalmas közpénznyelőként gondolnak rá. Hatalmas eredmény lehet már az is, ha ez hozzájárul a múzeumok és a kultúra társadalmi támogatottságának növeléséhez.

Ez a cikket a Múzeumi Játékmustra egy workshopja inspirálta. Ha meghallgatnád a szakmai esemény előadásait, beszélgetéseit, kattints ide!

Csatlakozz a Múzeumi Játékmustra facebook-csoporthoz! Kattints ide!

Vélemény, hozzászólás?